Azt hiszem megtaláltam a legtökéletesebb időt, hogy írjak. Azt hiszem sokkal jobb volt az az időszak, amikor elveszítettem az érzelmeimet. Most ugyanúgy teljesen üres vagyok. Mintha egyáltalán nem is léteznék. A létezésem sajnos senkit nem érdekel. Pfff... Most eszembejutott egy szánalmas ismerősöm, aki folyton ilyeneket mondott (azután százan kezdték bizonygatni az ellentétét), nyílván csak azért, hogy figyeljenek rá... Bárcsak csak annyira lennék egyedül én is, hogy folyamatossan lessék, mit szeretnék, vagy miért vagyok szomorú. Esetemben már senkinek sem tűnik fel, hogy szomorú vagyok, vagy esetleg szinte életjelet sem adok már. Tudtam, hogy a szakadék szélén vagyok még mindig, de azt hittem, hogy van még esély, hogy egyszer nekem is normális életem lesz. Amikor felhívom az anyámat, az egyetlen dolog ami megmarad neki az, hogy milyen kimagaslóan jól írtam meg a dolgozatokat... Háromszor teszteltem le, hogy esetleg másra is odafigyel-e, kiemeltem neki pár dolgot nagyon-nagyon. Nem is emlékezett rá. A harmadiknál rá 1 napra nem. A szüleim elváltak, szóval amikor apámat hívom fel az egy kínszenvedés. A legfontosabb neki az, hogy van-e elég pénzem,utána kérdezget, hogy hogy értem magam, de a hangján is hallani, hogy szarik bele az egész beszélgetésbe. Miután két éve ki akartam magam nyírni, azóta különösen figyel rá, hogy mindig kérdezgessen az érzéseimről. De úgy fáj, hogy rákérdez, és úgy szarja le. Azt hiszem én tényleg nem érdemlem meg a boldogságot.

Azt hiszem eljött az ideje, hogy eltűnjek egy kicsit. Nem nagy szó kimondani, de én tényleg nem fogok hiányozni, de ezt akár tesztelhetjük is most.

http://www.youtube.com/watch?v=HsVpXFX8GY8&feature=related