Van egy olyan érzésem, hogy az érzelmeimet nem szoktam kifejezni. Annak örömére, hogy szellemként élem az életem, minden ember életéből eltűnve, láthatatlanul létezve, mindenki szarik rám: Leírom az érzéseimet, hogy legalább pár idegen elolvashassa, és ne csak én tudjam.

Hát hol is kezdjem. Neeeem, nem a családnál fogom, mert belőlük elegem van. Félre ne értsetek, ők nem csináltak semmit! Szó szerint. Miért nem érdekel senkit (családon belül), hogy mit érzek? Erre pofonegyszerű a válasz: Amíg nem akarom magam megint kinyírni, vagy drogozni, vagy a föld alá inni, vagy a karom vagdosni addig minden rendben van, és lehet szarni a fejemre. Ja természetesen ezt csak én látom így, mert kurvára máshogyan van, mert az alatt a sok beszélgetés alatt amiket velük folytatok annyi mindent megkérdeznek, és olyan magasról szarnak az egész létemre, szóval megint benem van a hiba. Egyszer el merek menni egy sört meginni: "MÁR MEGINT KOCSMÁZTÁL?!?! Tudjuk, hogy te ehhez már hozzászoktál, szóval nagyon nagy váltás lehet nem inni.". Ja meg hát végülis arról vagyok híres, hogy alkoholista vagyok, és hogy bármit bárhogyan bármekkora erővel teszek, hogy A KIBASZOT VÉLEMÉNYETEK VÁLTOZZON annak kurvára nincs értelme, mert nekem csak a hibáim feltűnőek, ami miatt már kifordít a lelkiismeretem, és éjszaka elalvás előtt hányingerem van már, arra ti tökéletesen rákontráztok, és igyekeztek élhetetlenné tenni minden másodpercet. Jaaaaj elnézést, hát nem kitértem megint a családra...=/ Hát ez nem igaz, mennyire hülye vagyok, már megint hibázok... Felfogtam, hogy nem vagyok tökéletes, de életemben nem vettem még észre, hogy egy jó tulajdonságomat kiemeltétek volna. Ja persze hát megint tévedek, megint nekem nincs igazam, de mondjuk ahhoz képest, hogy az átlagom 3,5 körül volt gimibe végig, és most egyetemen meg négy tantárgyból, amiből óránként dogát írunk átlagban 92,39%-ra állok, és két másik tantárgyból majdnem hibátlan ZHt írva szerintem mintha megváltoztam volna nem? Persze azért figyeltek rá, hogy érezzem, hogy KURVÁRA NEM VAGYOK TÖKÉLETES. Ez már egy elbaszott dolog... Én annyiszor próbáltam helyrebaszni, amit ti szétbasztatok, és kiépíteni normális, emberi kapcsolatot, csak azért, mert ti mondtátok, hogy ÉN NEM SZERETLEK TITEKET. Hát baszd meg ez egy veszett ügy, mert ha leszartok, akkor most kurvára nem foglak titeket szeretni. ÉN KÉREK ELNÉZÉST. Nem foglak titeket utálni, se nem szeretni, csak soha életemben nem leszek már képes arra, hogy amikor rátok gondolok, akkor egy kibaszott családot lássak.

Kedves drága emberlány, aki megmutatta, hogy mennyire csodálatos is lehetne az életem, aztán kibaszott velem, és magamra hagyott, amikor már senkim sem volt, és mindent elvesztettem. Örülök, hogy még mindig élsz, és úgy baszod el az életed, ahogy csak tudod. Fájna is, ha tudnám, hogy boldog vagy, mert nincs is annál jobb érzés, mint amikor a pofádba röhög az ali a halálbataszít, és láthatod, milyen boldog. Szóval BASZD MEG HOGY LÉTEZEL.

Kedves volt barátaim, akik szarban hagytok, és amint nincs rám szükségetek otthagytok a picsába. Szeretném nektek ünnepélyesen kijelenteni, hogy nagy örömötökre kibaszottul fáj minden, amit csináltatok. Nem, nem fogok úgy tenni, mintha nem fájna, mert kurvára fáj. Igazából ezzel a szóval az összes érzelmemet ki tudom fejezni: fáj. Igazából minden fáj: Az, hogy mi van a családommal, az hogy mások hogy viselkedtek velem, az hogy mindenért magamat hibáztatom, az hogy isten foggal és körömmel harcol, hogy a boldogság színét sem láthassam, vagy csak annyira, hogy tudjam miből maradok ki, és mégjobban fájjon. Albérletnél már végre egy élhető helyzetet tudtam magamnak létrehozni, erre hazajövök, és minden egyes emléket, amik belevésődtek az agyamba most rámtámadnak, és mindenki örömére szenvedek mint a szar. Tudtam én, hogy nem kell hazajönnöm.

Ja és hogy mindenki röhöghessen rajtam: Kurvára egyedül vagyok és senkinek sem kellek.